pieta másolók
Még mindig Michelangelo, de mit lehet tenni ellene? Látom, hogy van, aki próbálkozik, egy felnőtt rajzoló csoport üldögél a lépcsőn a Dóm-múzeumban, az a mai gyakorlat, hogy valahogy vonalakká formálják a Pietát, a későit, az öregkorit, amin halála előtt hat nappal még dolgozott. Ahol négyen vannak, egy kifejezéstelen arcú nő meg egy rejtélyes, a szakáll miatt önarcképnek mondott csuklyás férfi, de egyébként is rejtélyes: vagy Arimáthiai József, vagy Nikodémus. A szakkörben egyetlen alak van, aki nem ezt a szobrot rajzolja, őszes hajú, de fiatalos fazon, piros nadrágban. Ő inkább a szomszéd teremben másolgatja a della Robbiákat. Nehéz nem vele lenni Firenzében, ahol minden Csak Michelangelóról szól vagy hozzá viszonyul, de persze az így tiltakozó is csak róla szól vagy hozzá viszonyul, a csapda becsapódik,
és ráhelyezik nehezéknek a Pietát.
Pietá arcok
Aki eltölt két percet bármelyik Michelangelo-szobor előtt, óhatatlanul meghallja valamilyen nyelven, hogy „csak le kell faragni a fölösleget a márványból”, ami egyébként tökéletesen illik a legtöbb munkájára, de erre itt pont nem. Eleve semmi nem áll össze, Jézus karja hosszabb, mint a lába, amiből eleve csak egy van, a másiknál csak az illesztés helye látszik, ide jött volna, ha van még idő. Próbálok ügyeskedni, mint a piros nacis rajzoló, igyekszem szeretni a kidolgozott részeket, vagy a kar töréseit, az új embert, akinek csak egy lába van, vagy bármit, aztán föladom: azt szeretem legjobban, ahol a két arc, Jézus és Mária egybeér, még durvák a vésőnyomok, azért nem is válnak el egymástól. Ahol épp csak le van vésve a fölösleg a márványból.
t.k.